Épp egy hétközi sörözésről jövünk ki rég nem látott, régen többet látott haverokkal. Igazi panel események ezek, havi átlag másfél van belőlük, rotáló ismerősökkel, akiket tényleg mindig jó látni és megtudni mi van velük, plusz kikérni a véleményüket az aktuális munkaerőpiaci, sport- és politikai viszonyokról.

Ezek körbejárása után aztán mindig megköszönjük egymás figyelmét, belőjük a következő találkát "valami meccsnézés"-re, és bontjuk az asztalt. Nem sokkal utána a Blaha aluljáróba érünk, mely klasszikus elköszönési origója a budapesti kora-éjjelen kettőtől hat főig terjedő társaságoknak, innen valahogy mindig mindenki más irányba indul. A gyomrunkban van fejenként három korsó sör. A Laci még megivott egy negyediket is, igaz azt csak pohárral, mert úgy szólt az akció, hogy három korsó után kap az ember egy ajándék pohár fácánt is. Bár ennek a folyamatnak a visszapörgetése után akkor elvileg mi is kaptunk negyediket, pohárral, ami talán azért nem lehetett már meg így pár perc elteltével sem, mert egyrészt azt gyorsan szűrtük a "lassan induljunk!" című most-azonnal-menjünk-haza üzenet égisze alatt, másrészt meg hulla vizezett volt mindegyik, így nettóban elfogyasztottunk jó kétadagnyi piát, mindegy milyen kiszerelésekben. Holnap úgyis meló van. A zsibbadtság ennek ellenére kellemes, az étvágy is megjön, has- és fültájékon egyaránt. A Baross utcánál nyílt egy új pékség, a nyitvatartására nincs racionális magyarázat. Kései órán is vakító fényeivel, monumentális péktermékeivel és szegény ember kávéháza-jellegével hibátlan pénzmosónak tűnik, de a péktermékek, magukon bevezető ár szagú címkéikkel pont elég csábítóak ahhoz, hogy feledtessék a körülményeket - meg egyébként is, end-userként hol nem szarja le az ember, hogy a kiskereskedelmi logisztika végén éjszakai kiskirálytól vagy fehér galléros bűnözőtől veszi-e a jobbik fajta spenótos táskát. A spenótos táska nyer ugyanis a pult felhozatalából, ügyesen dizájnolta magát zöld színével az indifferens vajszínűek és barnák mezőnyében.

A kasszás csaj éjjel tizenegyes mosolyának kíséretében csomagolja be és adja át a kaját. A magamfajta srácnak, aki egy portésztát is csak nagy összpontosítások közepette képes ehetőre összehozni, igazi mekka egy széles kínálatú pékség. Az ilyen helyeken a gasztronómia csúcsán érezhetem magát, a low-class szénhidrát tömeg látványa egy pillanat alatt átlátható, még bruttó három és fél sör után is, valamint senki sem támaszt annál nagyobb elvárásokat irányomban, minthogy meg tudjam különböztetni a zöldet a vajszínűtől és a barnától, plusz az előttük felfilcezett kifejezéseket nagy átlagban ismerjem, majd mindezeket összevetve viszonylag gyors döntéssel vásároljak. Ilyen sikerélmény után természetesen minden egyes falat a kajából egy parányi Michelin-csillag, és lehetetlen is volna hazáig várni azzal, hogy rávessem magam a spenótos táskára. Pontosan két másodpercig bírom az üzletből való kifordulás után.

Az utca azonban ugyanolyan zilált, mint ilyenkor mindig, így egy pillanat alatt megtöri az idillt. Némi szemetet fúj a vihar utáni, nyári szél a buszmegállókban, random emberek tűnnek elő a parkoknál a semmiből, hol egyedül, hol hárman (valahogy ketten sosem), a kőépület falán jó másfél éves választási plakát maradványai lengedeznek, és kis mértékben hullanak rá az önkormányzat előtt álló terepjáróra és két Suzukira. Mivel még vagy húsz percen át hasonló képek várnának rám, amíg hazaérek, kézenfekvőnek tűnik valami zene berakása a fülbe, mely rendszerez, és elrepít. Semi bebaszva valahogy élesebbek a hangok és jobban átjön a trackek mondanivalója, így véletlen rábökés helyett hajlamos vagyok még az átlagnál is gondosabban kiválasztani az adott zenét, hátha kihallatszik egy új aspektusa. A mostani kör gyorsan kétszereplősre szűkül. Az egyik egy élő hangszerezett, de elég szókimondó és monoton detroiti underground hip-hop, bő három percében benne van a válság szaggatta autós metropolisz összes frusztrációja és agressziója; a másik pedig egy melankolikus tört elektronika, erős dobokkal, szembecsukós szőnyeggel és lemondó férfi vokál samplerrel.

Utóbbi nyer. Gyors, mégis megnyugtató, pont amilyenre egy jó spenótos táska elfogyasztása után vágyom, hogy megmaradjon a - nagyon utálom a következő szót a magyarban használni - flash, de ébren is maradjak. A vokál azt mormolja a fülembe újra és újra, hogy "Why don't you change the way?".

Igaza lehet, elvégre a fentebb felvázolt este nem éppen az egészségesség filmszalagja. Mégis, túlságosan szerethető ahhoz, hogy ne kelljen újra és újra átélni. Egy rossz része van csak mindig, amikor hazaérvén, előbb-utóbb le kell venni a fülest, és csend lesz.