A nyaraim nagy részét a Balcsin töltöttem, így a horgászás elkerülhetetlen élményeim közé tartozott. Odáig, hogy beetetünk és tök kussban halálra unjuk magunkat még oké, de a konyhakéssel fejbevágós mutatvány már nem annyira tetszett. Érdekes, mert a pucolást és a belezést imádtam. Sőt a halszemeket gyűjtöttem is – de mivel szalvétacserés bulik gyakrabban voltak az utcában, így felhagytam vele. Na, ennyit a halas élményekről. Ja, még egy; nagy álmom volt, hogy egyszer fogjak egy angolnát. Sikerült. A pucolása viszont nem, ugyanis nagy erő kell hozzá, hogy a felaggatott karomnyi állatról lenyúzd a bőrét – mert hát nem pikkelye van.

Mostanában nem készítek halat, mert férjem allergiás rohamot kap minden tengeri finomságtól. Azonban egy könyvélmény hatására nem volt más választásom. Szüleim egy horgászparadicsom mellett élnek az erdő szélén, így adva lehetett volna, hogy lemegyek a tóra, és – hopp – fogok is egy szépséget. De tél is volt (van!), meg még betegek voltunk, és hát az 5 hónapos Boriskámnál is nehezen értem volna el, hogy szép csöndben várjon, míg kapás nem lesz. Mirelit hal lett hát.

Essen pár szó a könyvről is. Per Petterson Lótolvajok című regénye Norvégiában, egy svéd határhoz közeli kis faluban játszódik. Jobban mondva a falun is kívül, egy erdő mellett valahol a hegyekben. A főszereplő – aki nyugdíjas évei elején jár éppen - feleségét elveszítette, és elhatározta, hogy a természethez közel, visszavonulva tölti el hátralévő éveit. A kutyájával és az emlékeivel él. A történet a gyerekkor és a kamaszkor fontos, máskor lényegtelennek tűnő momentumait villantja fel, amelyek visszatekintve sors- és életformáló jelentőséggel bírtak, és melyek feldolgozásához kell némi távlat.

A magánytól mintha eredendően tartanánk, főleg mi, európaiak. Valódi félelem ez. A legigazabb arcunktól. A döntéseinktől, és azok következményeitől. Legelőször a kérdéseinket kell megtalálnunk, csak ezután tarthatunk igényt bármiféle válaszra. A kérdések pedig gyakran a magányosságban rejtőznek. Ahogyan a Lótolvajokban is olvasható.
Barátság, szeretet, felelősség, bizalom – főként ezeket a fogalmat járja körül az író és mutatja be szülő-gyermek, barát-barát, férfi-nő kapcsolatokon keresztül. A mondatok zenéje, a helyszín, az egyszerű nyelvezet és a líraiság tette számomra fontos könyvvé Per Petterson művét. Olyan ez a regény, mint egy komótosan hömpölygő, jólesően hűvös és kristálytiszta folyó. A Lótolvajok segített lelassulni, kikapcsolni és gondolkodni – ami egy párhónapos baba mellett igazi ajándék. Az utolsó oldalaknál már biztos voltam benne, hogy mihamarabb ellátogatok Norvégiába, és abban is, hogy Per Petterson következő könyvét is megszerzem.

Az egyik fontos beszélgetés egy spontán ebéd körül alakul a regényben. Főhősünk éppen halat (mi mást?) készít krumplival, zöldségekkel és szósszal. Nem hangzik bonyolultan, főleg, hogy a szószról semmit sem tudunk meg, tehát az egyéni kreativitást igényel. A körülmények nálam nem éppen könyvbeillőek voltak: két szoptatás, egy pelenkázás és pár „ne hanyagolj már” felsírás körítette a konyhai balettet. Pontos mértékegységeket így nem tudok megadni, íme, a hozzávalók. Tehát a mirelit hal megvan, ezt szépen befektettem egy kerámia sütőtálba. Pici olaj ment alá és pár gerezd alma és egész fokhagyma, plusz egy kis kakukkfű is, hogy jó illatos legyen a tengeri hal. Ezüstpapírral letakartam, és 200 fokon 20 percig sütöttem.

A zöldségek nálam egy könnyű saláta képében köszöntek vissza, fetával és olajbogyóval is megpakoltam, és persze a kedvencemet, a ruccolát sem hagytam ki. A szósz irtó jó lett, pedig azt tényleg érzésre dobtam össze. Fehérbor, mustár és tejszín adták az alapját. Ezeket kis lábosban főztem össze, vigyázva, hogy a tejszín akkor menjen bele, amikor már a fehérborból az alkohol nagy része kifőtte magát. Fehérbors, só és szerecsendió a fűszerhármas, ami belekerült még a selymes, kissé híg szószba. Sűrítésre reszelt sajtot használtam. A hal jó száraz lett. Ezen úgy segítettem, hogy tökig leöntöttem a szósszal és még 20 percre bevágtam a sütőbe. Na ez jót tett neki: enyhén szottyossá, de nem mállóssá varázsolta a halat. A krumplit rösztiként készítette el apám – ezúton is köszönet neki. Öcsém szülinapi ebédjének egyik fogásaként szolgáltam fel a művemet, és úgy tűnt bejött mindenkinek. Férjem messziről integetett a halnak, és jólesően nyelte anyám csirkéjét. Sorsdöntő beszélgetés a hal körül nem történt.