Valahogy eddig mindig úgy alakult, hogy a nagy pillanatokban találkoztam a velővel valamilyen formában. Volt, hogy ettem, volt, hogy néztem, és már úgy is alakult, hogy csak hallgattam. Mostanra pedig megértem arra, hogy magam készítsem el. Vegyük csak végig a sorsdöntő momentumokat.
  1. Agyvelő vs. széttaposott szív
 Talán azért nem tudtam hetekig magamhoz térni, mert ez volt életem első olyan szakítása, amikor engem hagytak el. És amikor szerelmes is voltam. És amikor hittem, és bíztam, úgy tényleg. A Szlovák Söröző volt, ahol a végső ütést mérték rám. Rántott velőrózsát rendeltem, mert olyan romantikusan hangzott a neve, és akkor még reméltem, valahogy megúszom. Mélyen legbelül persze tudtam, hogy az ilyesmit nem lehet megúszni. A súlyos szavak ólomgolyóként fúródtak a szívembe, miközben a kés könnyedén szelte ketté a barnás rózsaszín malacagyat. Hogy fájdalmamat leplezzem a tekervényeket számolgattam. Emlékszem, pont úgy remegtem, mint a tányéromon az a pár lebeny. Azóta nem ettem velőrózsát, viszont a pasi a férjem lett, és ő a gyermekem apja. 1:0 nekem.
  2. Velőrózsák & tánc
 A Kispál és a borz volt kamaszkori lázadásom manifesztuma a világ felé. Főként a szüleim felé. Anyám kedvenc része a számok közötti csönd volt. 16 évesen a koncertjükön részt venni presztízst jelentett. Ha ott megjelentél, akkor voltál valaki. Egy magas, kedves fiúval sikerült az egyik koncertjükön a Hang és fény c. számra táncolnom. Ez a tánc ott és akkor felért egy szerelmi vallomással. Pedig ott és akkor egy szót se szóltunk egymáshoz, se az összesimulás előtt, se után. A csavar csak annyi, hogy a srác a legjobb barátnőm első igazija volt, és épp az én első igazimat igyekezett feledtetni. Bár már rég nem voltak együtt, mi mégis a vesztesek nyugalmával indultunk el a közös utunkon. 2 hónap és még 2 koncert. Velősen ennyi volt.

  3. Holtak hajnala …
 Soha nem tudtam igazán mit kezdeni a horrorfilmekkel. Persze féltem tőlük, de úgy igazán nem érdekeltek. Nem gondoltam volna, hogy egyszer George A. Romero zombis sorozata segít kimászni a gödörből. Az pedig, hogy fröccsenő agyvelő tud mosolyt csalni az arcomra teljesen bizarrnak és lehetetlennek tűnt.
 23 évesen 2 hónapot töltöttem Franciaországban, mégis amikor visszajöttem annyira lelassított, és összekevert az idegenben intenzíven átélt pár hét, hogy nagy küzdelmek árán tudtam csak kilépni az utcára. Teljesen abszurd dolgoktól féltem. Ekkortájt ment Antal Nimród Kontrollja a moziban, így félelmem, hogy a metró alá esek/löknek nem tartozott az extrák közé. De hogy egy vak ember láttán nyomban átcsedertem az utca túl oldalára, már kezdett aggasztani. Menekülésem oka: meg voltam róla győződve, hogy emberünk a fehér bottal engem szeretne agyon ütni. Kezdtem magam kínosan érezni paranoid elmém társaságában. A gyógyulásomat a sokkterápiának köszönhettem. Romero összes élőholtas művét egy szuszra végignéztem, és a tömény erőszak, a tengernyi vér és agyvelő, a fröcsögő, málló, kiszakadó stb. emberi belsőségek látványa annyira letaglózott, hogy érzéketlenné váltam. Finom kis lobotómiát kaptam Romerotól.

 A horror műfajtól ettől kezdve nem viszolyogtam. Sőt, mindegy volt, hogy péntek este egy romantikus amerikai filmre, vagy egy fejletépős horrora bújunk össze életem párjával. Mindegy volt, ugyanis a horrorban van kiszámíthatóság, és ez nyugalommal töltött el. Ha jól figyelsz a filmre, akkor rengeteg mankót kapsz az élmény feldolgozásához. A zene, a kamera beállítás, a szereplők megválasztása (társadalmi, faji, nemi megkülönböztetésekre is gondolok) mind segít, hogy tudd, mikor jön a körmöt lerágós rettegés és a fő gonosz. És miután előre tudod, a nyertesek mosolyával dőlhetsz hátra, és várhatod a következő snittet. Ami még Romero sajátja, és emiatt számomra ő a horrorok véresszájú királya, az a társadalmi görbe tükör, amelyet minden egyes filmjében elénk tart. Na meg az irónia és a humor. A terhességem óta azonban valahogy már nincs gyomrom a horrorhoz. Maradnak az am.rom. filmek. És a főzés.
  4. … élők ozsonnája
 A fenti bejegyzésekben csakis az agyvelőről volt szó. Ebből azonban ételt nem vagyok hajlandó készíteni, mert undorral tölt el, ha rá gondolok, hogy valakinek a kognitív funkcióiért (is) felelős szervét fogyasztom el. A csontvelő az eggyel emészthetőbb kategóriába került nálam. Az egész főzőcskézés arra ment ki, hogy végre valahára ehessek egy igazi velőspirítóst. Csontvelőből. Ugyanis szinte mindenhol agyvelőből készítik, és azt ugye én soha többet. Persze, ha már belekezdtem, akkor készítettem csontlevest is. Örömömre segítségem is akadt: Á. barátom beszerezte az alapanyagokat, Borimat pedig felváltva pesztonkáltuk.
 Végre drága mamámtól örökölt hatalmas orosz gyártmányú zománc lábost is felavathattam. A 4 db marhalábszárcsontot először is a két végén (vágott legyen az fontos!!!) jól besóztam, hogy a főzés alatt ne essen ki belőle a lényeg, vagyis a velő. Majd a húsos csontommal együtt (ez is marha –asszem tarja) feltettem főni annyi vízzel, ami bőven ellepi. Hideg vízbe ment a hús, mert a pórusok így nyitva maradnak és a hús íze jól belefő a levesbe. (Legalábbis Á. ezt magyarázta, hogy most az a fontos, hogy a leves legyen telt ízű, és ezért kell így csinálni.) 2 órán át lassú tűzön főztük így, közben a húshabot szűrőkanállal lehalásztuk, a gyereket meg elvittük sétálni. Mire hazaértünk a lábos éppen a leveszöldségekért nyitogatta nagy száját. Hát jól megtömtük: 3-4 sárga és fehérrépa, 2 zeller, 2 karalábé, 1 negyed kelkáposzta, 1 vöröshagyma, 4 gerezd fokhagyma és egy csokor petrezselyem tette boldoggá. Hogy érezze mama lábasa a törődést, ment bele még 20 szem egész bors, vegeta és só is. Így főztük még 2 órán keresztül. Aztán jött az első kóstolás. Háááát. A marhahúgy lehet ilyen – meleg, sós és nichts etwas. Ekkor kaptam elő jóbarátomat, amiért Á. a kezemre csapott ,és azt mondta, ezt sose bocsátja meg. A füstölt ízű leveskocka erőszakosságomnak hála mégis a levesben landolt. Ciki vagy sem, én sokszor ezzel korrigálok. Más szétcsípőzi az ételt, én meg szétfüstölöm. Jobb ugyan nem lett a leves, viszont rossz maradt. Azért befejeztük a műveletet, ahogy azt kell: leszűrtük a lét, ami aranylott, meg átlátszott, és épp annyi zsírkarika úszott a tetején, mint a mesében a csóró fiúnál. (Akinek gyerekkorából nincs meg eza meseélmény, az itt tudja pótolni: www.mesetar.eoldal.hu/cikkek/matyas-kiralyrol/matyast-megvendegelik.html) A zöldségeket és a húsos csontot külön tálba tettük, és 2009-ben lejárt cérnamatéltet is főztünk mellé.
 A velőt szakszerűen kiütögettük, a maradékot kifújtuk, és én még ujjal is belenyúltam, hogy semmi ne vesszen kárba (ritka perverz élmény volt).

 Frissiben pirítósra kentük. Jól megsóztuk, borsoztuk és kevés pirosparikával hintettük. Az első szelet után a mennyországban éreztem magam, a második után újra a földön. Éjjel pedig a pokolban, ugyanis, mivel este 9-kor fogyasztottam el a világ legnehezebb vacsoráját, rémálmok gyötörtek. Másnap délben azonban egy kisebb fajta csodában lett részem: az éjszaka alatt a levesben összeértek az ízek, így szívemben is helyreállt a rend. A velő kiegyenlített. A végeredmény: 1:1.