A címe: Mine Vaganti, amit nézőcsalogatóan “Szerelem, pasta, tenger”-nek fordítottak. Szó szerint ugyanis ‘Kóbor ágyúk’-at jelent, mivel a film szereplői bolyonganak a saját életükben, és a felgyülemlő titkok bármikor berobbanhatnak.

A történet a csizma sarkában lévő Lecce kisvárosában játszódik, ahol a tésztagyáros Cantone család él. Van egy felületesen könnyed, commedia dell’arte vonulat a történetben, az ehhez kapcsolódó vicces karakterekkel: mint például az idő múlását elfogadni nem tudó, alkoholista sógornő; a magát viccesnek képzelő vő; vagy a csúnyácska szobalány. Na, és persze a főszereplő római barátai, akik giccsesen túljátszva alakítják a melegeket. Ennek csúcspontja, amikor a tengerparton – a film címéhez képest csak egy ilyen jelenet van – szinte egy homo klipp fogatásán találjuk magunkat.

Özpetek (a rendező) ráérzett, hogy szükség van olyan részekre, melyek automatikusan benyomják mindenkin a nevetés gombot, ezzel oldják a bennünk felgyülemlett feszültséget. Mert akármennyire el akarjuk kerülni a mélységet, nem lehet. A film az arcunkba nyomja a sors visszatérő kérdéseit: meddig kell, vagy kell-e egyáltalán a szülői elvárásoknak megfelelni? Erkölcstelenebb-e az, ha valaki másként gondolkozik, másként él, mint a környezete? Vajon a valóságot látjuk, vagy csupán azt, amit látni akarunk? Mennyire befolyásol minket a környezetünk véleménye? Hibás-e az a szülő, aki nem tudja elfogadni gyermeke homoszexualitását?

Számomra a legfontosabb karakter a nagymama, akit Ilaria Occhini alakít kitűnően. Bölcsessége mellett olyan belső eleganciát sugároz, amely mind a való életben, mind a színiakadémián megtanulhatatlan – születni kell rá.

Az anyai nagyim volt ilyen: tanácsai mindig segítettek a választásban, még akkor is, ha kamaszos lázadásaimban ezt nem vallottam be. Ha valami kérdés van az életemben, először őt kérem meg, hogy mutasson irányt: mégiscsak jobban rálát a dolgokra onnan fentről. A film nagymamájának tragikus története keretbe foglalja a cselekményt. Az egyik legfontosabb mondatot ő mondja ki: “Ha mindig azt tennénk, amit mások szeretnének, nem érné meg élni!”

Özpetek eddigi filmjeinek nagy részében központi kérdés a homoszexualitás, és annak megítélése. A filmmel kapcsolatos interjúban így nyilatkozik:

“De a fő mondanivaló számomra mégsem az, hogy melegek vagyunk-e, vagy sem. Sokkal inkább arról szól, mennyire akarjuk ismerni egymást, mennyire vagyunk képesek megérteni, és elfogadni az embereket a másságukkal együtt. Gondoljunk csak bele, hány családban történik meg a következő szituáció, elvonatkoztatva a melegségtől. A fiú művész akar lenni, de a szülei azt szeretnék, ha fizikus, matematikus, vagy közgazdász lenne. Megértem az apát és az anyát is, a baj csak az, hogy az élet nem ennyire kiszámítható. A szóban forgó fiú, befuthat művészként is hatalmas karriert, mert valóban tehetséges, ugyanakkor meghalhat közepes fizikusként is 30 évesen egy autóbalesetben.” (www.magyar.film.hu)

Ha valakinek az eddigiek alapján nem keltettem fel eléggé az érdeklődését, akkor üljön be a moziba, tegyen be egy füldugót, és csak nézze a képeket! Ritkán szoktam operatőr alapján filmet választani, de Maurizio Calvesi olyan gyönyörűt alkotott, hogy rákerestem korábbi műveire: az “Árnyak toszkán verőfényben” felcsigázott, megszerzem!

Mértem, a filmben kb. 10 percenként esznek. Nem volt kérdés, hogy olasz ételt választok: Bolognaiszerű rakott tésztát készítettem.

Főzés közben a film zenéjét hallgattam: annyira rákattantam, hogy rögtön megszereztem az albumot, és azóta mindenhol ez szól, nem kis hangerőn. Kíváncsi vagyok mikor unom meg. A szomszédoknál lehet, hogy eljött már ez a pillanat, bár egyelőre még mosolyognak rám a folyosón.

A tésztát sós, olajos vízbe odatettem főni. Közben olajon (ehelyett lehet füstölt szalonnát is használni) megfutattam az apróra szeletelt hagymát, majd a kis kockákra vágott sárgarépát, rádobtam a marhahúst, hirtelen átpirítzottam. Jött a babérlevél, só, bors, a sűrített paradicsom, a natúr vega mix (ha egyszerűbb, akkor húsleves kocka is megteszi), a 3 dl víz és a cukor. 35-40 percig kis lángon pároltam a szószt. A 20. perc körül belezúdítottam a serpenyőbe a megmosott, felszeletelt gombát. A kész szószt a tésztához kevertem, és beleöntöttem egy tepsibe. A tejfölt összekevertem 15 dkg sajttal (juhsajtot használtam, de lehet sima trappista is), és reszeltem bele egy kis szerecsendiót. Kevés vízzel folyósabbá tettem, és szépen eloszlattam a “szottyot” a tepsiben. A tetejére a maradék 15 dkg sajtot rászórtam, és 15-20 percre betoltam a 180 fokos sütőbe.

Kora estére készült el a remekmű, és olyan csábító volt, mint egy olasz szerető. Nem tudtam ellenállni neki, még aznap este az enyém lett. Akarom mondani, én az övé.