A haverok elindulnak. Persze borzasztóan sajnálják a dolgot, de azért nem hullatnak gyászkönnyeket, miközben megkezdik a negyedik üveg bort úgy Polgárdi környékén. Pusztító hangulat kerít hatalmába. Mivel az otthoni bútorzat és konyhafelszerelés - svéd barátaink legnagyobb megelégedésére - igen sok áldozatodba került, úgy döntesz, inkább bérpusztítást végeztetsz egy, a műfajban igen erős brazil brigáddal. Betolod a lejátszóba a Sepultura Chaos A.D. albumát. Már a Refuse/Resistnél megkönnyebbülést érzel.

 Eszedbe jutnak azonban barátaid, akik jó dolgukban bizonyára épp a tiszta csillagos eget kémlelik ufóberepülések után kutatva, miközben a kertben nyugodtan rotyog a bográcsgulyás, és rájössz: a hangrombolás nem elég. Az egész világnak vesznie kell. Szerencsére kezedbe kerül Roland Emmerich 2012-je. Pusztul is a bolygó. Amikor a Fehér-ház tovaúszik egy 47 méteres szökőár hátán, már mosolyogsz, amikor ugyanez a hullám a Mount Everest csúcsán zenélgető dalai lámát árasztja el, már visítasz a boldogságtól. A fináléra viszont elönt a túláradó szeretet. Rájössz: a rombolás nem viszi előre a világot.

 Eszedbe jut egy építő gondolat: van a spejzban egy ottfelejtett Bősz Adrián kékfrankos. Az illat máris odavarázsolja a szobába a balatoni hangulatot: füstölt sonka illata száll, sőt, ott van benne egy egész szalonnasütés. Mit neked már gulyás. Jön a szilva: sűrű lekvár íze a szádban.

A palack végére egyesülsz a mindenséggel, megérted, mindennek oka van, okozattal, és hogy mindennek a világon megvan a helye. Valahol. A Sepulturának, Roland Emmerichnek, a betegségnek, a barátoknak (akik ekkor már azon szórakoznak, milyen viccesen ég a fanszőrzetük), a bográcsgulyásnak, de legfőképpen a szekszárdi kékfrankosnak.