Igazi francia pékség nyílt Budapesten

Franciaországba 2 bőrönddel 1 elhatározással és 0 nyelvtudással érkeztem. Elhatároztam, hogy 2 hónap alatt megtanulom úgy a nyelvet, hogy a fogadó család - akik rám bízták 3 és 6 éves gyermekük nevelését - nem jön rá, hogy egy szót sem tudok. Az első héten még bevették, hogy kicsit meg vagyok szeppenve és egy hang se jön ki a torkomon, de aztán kenyértörésre vitték a dolgot, és mindent be kellett vallanom. Kézzel-lábbal. Merthogy nem volt közös nyelv. 

Aztán a közös étkezések hamar oldották a kezdeti feszültséget, a második hét végére már biztonsággal mozogtam a konyhában és a fűszereket se kevertem össze. A gyerekeknek palacsintát és gofrit sütöttem, az apuval boroztam és hallgattam élete történeteit (mivel kb. csak a névelőket értettem úgy megnyílt előttem, hogy többé pszichológusra sem volt szüksége), az anyut meg vásárolgatni kísértem és bőszen bólogattam minden egyes ruhára, hogy persze tök jól áll. Amikor pedig nem a családdal éltem szavak nélküli lelki életet, csak csellengtem a városban. Ha behunyom a szemem, most, 8 év után is pontosan tudom, melyik utcában van a kedvenc antikváriumom, hol lehet happy hours keretében olcsóbban enni és inni délután 4 és 6 között, és hogy melyik pékségben lehet olyan rusztikus bagettet kapni, amely, bár első pár alkalommal fájdalmat okozott, de csak azért is visszajártam, mert nem tudtam feledni az ízét. Az igazi francia bagett ugyanis olyan mint egy olasz macsó: kívül kemény és durva, belül érzéki és lágy. Ez a fránya bagett, mint egy zsilettpenge, szétkaszabolta a szájpadlásomat, és én mégis visszatértem hozzá. Idő kellett, míg megedződtem. És hogy mikortól éreztem, hogy befogadott a város, és hogy én is befogadtam őt? Az első olyan szombat délutáni korzózásom alkalmával, amikor a franciákhoz hasonlóan a táskámból kilógó bagettet majszolgattam olyan természetességgel, amilyennel itthon a vattacukrot szoktam falni a városligetben.

ha te is harapnál egy igazi bagettből, megteheted Budán