Decemberben itthon volt egy Portugáliában élő barátnőm. Egyik nap kiugrottunk Szentendrére reggelizni. Azt állapítottuk meg, hogy Szentendre télen legalább annyira hangulatos, mint tavasszal, nyáron, vagy ősszel.

A macskaköveken baktatva egyszer csak szembe jött velem ’A’ téma: az egyik népművészeti bolt kirakatában megláttam egy diótörőt. És ekkor beugrott, hogy így karácsony után nem sokkal Csajkovszkij Diótörőjével kell kezdenem.

A mese-balettet a Magyar Állami Operaház előadásában láttam. Lenyűgöző a díszlet, a koreográfiák, a jelmezek, a fények: minden tökéletes. Eléggé kukacoskodó vagyok, ha a minőségről van szó, de semmilyen hibát nem találtam. Talán csak egyet, de az sem az előadásra vonatkozik: kényelmetlenek a székek.

Amikor megérkeztem, láttam, hogy a nézőtér nagy részét tíz év alattiak uralják. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett: örültem annak, hogy néhányan már ilyen kiskorban találkoznak a balettal, de egyúttal féltem attól, hogy káosz lesz, és ez rontani fogja az előadás élvezhetőségét. Az utóbbi hipotézisem nem igazolódott be: a gyerekek sokkal fegyelmezettebben ülték végig az előadást, mint ahogy időnként a felnőttek viselkednek egy kulturális eseményen.

A történet egyszerű, és könnyen követhető: Stahlbaum tanácsosnál karácsonyi ünnepség van. Minden gyerek kap ajándékot: a lányok babát, a fiúk kardot, fapuskát. De a csúnyácska Diótörő figura senkinek sem kell, végül Marika fogadja el. Éjszaka az ágya mellé fekteti, és a Diótörő herceg elviszi álmában Marikát a mesebirodalmába, ahol a herceg megküzd a gonosz Egérkirállyal, majd bemutatja Marikát, azaz Mária hercegnőt, mint választottját a népének. Ébredés után Marika boldogan szorítja magához a bábuját. (nincs emlékem arról, hogy utoljára mikor írtam le ennyiszer egy bekezdésen belül azt, hogy Marika)

A két kedvenc jelenetem a Hópelyhek tánca és a Keleti tánc voltak. Az előző – a csodás koreográfiát és megjelenítést leszámítva – személyes okból is kiérdemelte ezt az előkelő helyezést. A kutyám legjobb kutyabarátnőjét Hópehelynek (becézve csak Hópihének) hívják, így a tánc alatt végig a szemem előtt lebegett, ahogy egy zsemleszínű labrador tüllszoknyában piruettezik.

A Keleti táncba a koreográfus ötletesen csempészett bele egy lila selyemkendőt, és azt olyan ügyesen lengették a táncosnők, hogy egyre inkább elhatalmasodott bennem az érzés, hogy balett művész akarok lenni (majd következő életemben, talán).

Diótörő herceget egy észt művész, Vladimir Arhangelski alakította. Újra beláttam hogy míg az afro-amerikaiak a hip-hopra születtek, úgy a volt szovjet utódállamok lakóit a balettra rakta össze a Jóisten. Az operaház első táncosának tökéletes volt a testtartása, az érzelmek félreérthetetlenül átjöttek a mozdulatain, és mindezen felül olyan izmos volt az egész teste, hogy ráébredtem: ehhez a poszthoz püspökfalatot kellene sütnöm észt módra. Néha, egy-egy elborultabb pillanatomban, ahogy a feszes ruhán végigfutott a szemem, a kakashere pörkölt is felmerült ötletként.

Végül úgy döntöttem, hogy ragaszkodom az eredeti koncepcióhoz, és az ételt a szerzeményhez kötöm, nem az egyik szereplőjéhez.

A leggyakrabban használt módon jelöltem ki az aznap esti zsákmányt: megnéztem, mi van otthon, és abból mit lehetne kihozni. Én így szeretek alkotni: nem receptet követve, mint egy jó katona, hanem érzésre kombinálva születik meg a konyhámban a mű.
Végül diós – aszalt szilvás – camambert-es pulykát készítettem.
A mellehúsát szeletekre vágtam, picit megklopfoltam, sóztam, borsoztam. A tepsit bemasszíroztam egy kis kókuszzsírral (olívaolaj, vagy étolaj is helyettesítheti, nekem mániám a kókuszzsír, még biztos fogok erről írni). Szőnyegként lefektettem a pulykaszeleteket, rászórtam a kis darabokra szeletelt aszalt szilvát, majd a camambert sajttal betakartam az egészet. Fél deci vizet öntöttem alá, lefedtem alufóliával, és 30 percig pároltam 180 fokon.

A fóliát levéve még húsz percig sütöttem az ekkor már nyálcsorgatásra ingerlő vacsorát. Félidőben rászórtam az apró darabokra tört diót (íme az elmés kapcsolódás a Diótörőhöz), melyek a sajtba beleolvadva ízletesre pirultak.

A balett és az étel külön-külön is a mennyekbe repítettek. El sem tudom képzelni, milyen élmény lehetett volna Csajkovszkij és a pulyka találkozása, vagyis, ha az előadás közben ehettem volna meg a vacsorámat.