Ez se mai darab. 2005-ben készült a cikk. Azóta is sok minden változhatott. Várom a friss élményeket, tapasztalatokat "négy fal között vadulok" jeligére.

Budapest centrumában áll a Centrál Kávéház. Bárhányszor arra járok, úgy látom ezt az épületet, mint egy méltóságteljes, idős hölgyet, aki tárt karokkal várja vendégeit. Milyen modernek számíthatott, amikor 1887-ben megnyílt! Bennem ma már nosztalgikus hangulatot ébreszt. Vajon itt fog állni száz év múlva is? Képes lesz menedéket adni íróknak, költőknek, újságíróknak, színészeknek, fotósoknak, ahogy tette ezt évtizedeken keresztül?

A Centrál kávéház éjfélkor zár. A legtöbb művész ilyenkor kezd élni. A régi időkben, reggeltől estig, éjjel-nappal, bárki betérhetett, aki pihenésre, szórakozásra, beszélgetésre, vitázásra, ebédre, vacsorára, kijózanító sörre, fütyülős barackra, vagy épp csak egész egyszerűen: kávéházi hangulatra vágyott. A hangulat mellett persze mást is kapott, aki nyitottan és tudásra éhesen lépett be: minden egyes alkalommal a pezsgő szellemi élet közepébe csöppent.Amikor belépünk, pincér jön elénk, és asztalunkhoz kísér. Kopottas padlón lépkedünk. Jó érzéssel tölt el, hogy él ez a hely, és a vendégek sokaságától a padló mindennap kopik egy picit. Ki hitte volna, hogy néhány évvel ezelőtt itt még játékterem működött. Hál’ istennek mára, visszakapta bronzos fényét. Tonett-székek, márványasztalok, és bőrkanapék gondoskodnak a kényelemről.

A Centrál a kezdetektől sikeres volt. Két évvel a megnyitás után megalakult a Hét című szépirodalmi hetilap. Innen indult el, majd ide tért vissza 1920-ban a New York Kávéházból a Nyugat, a századelő színvonalas irodalmi folyóirata. Ma, a belépőben balra, folyóiratok, és napilapok sorakoznak. Valaki csak olvasni tér be, mert itt nem ordít a rádió. Helyette szófoszlányok találkozásából, halk morajlás születik. Ez teszi családiassá ezt a kissé muzeális helyet. Ha visszaforgatjuk az idő kerekét, úgy száz évvel, és belépünk a kávéházba, hatalmas füstfelhő mögött az irodalom nagyjait láthatjuk beszélgetés, vita vagy ivás közben. Igen, ott balra az egyik márvány asztalnál, az a hatalmas bajszú, kerek arcú és tokás férfi, hosszú pipával a szájában, ő Mikszáth Kálmán. Mellette ül a fiatal Krúdy Gyula, sörrel kezében és hallgatagon. És ott, az a jól öltözött férfi, öltönyben és nyakkendővel, az ott nem Ignotus? Gárdonyi Gézát és Bródy Sándort várja épp.

Aztán 1920-tól a Nyugat első nemzedékével találkozhatunk itt. A kávéház berendezése ekkor már más, mint a kezdettekkor. A régi patriarchális stílus helyett modern berendezések uralják a Centrált. A kávéház Egyetem utcai sarkában ott van a nyugatosok asztala. Lépjünk hát be és köszöntsük, Babits Mihályt és Ady Endrét, aki épp indulni készül, mert várja már az asztala valamelyik füstös kocsmában, hogy aztán átvirrassza az éjszakát. Egy pillanat, hisz ott ül a ’modern akadémia’ (Szabó Lőrinc nevezte így) asztalánál, kedvenc íróm, Kosztolányi Dezső, jó barátjával Karinthy Frigyessel. A második világháború után, a kávéház törzsvendégei között köszönthetjük a törékeny, állandóan cigarettázó Pilinszky Jánost, és a jóképű Ottlik Gézát.

A mai Centrálban irodalmi törzsasztal nincs. És nincsenek már irodalmi kávéházak sem. Hisz kinek van már mersze egy csésze feketével órákig időzni a márvány asztal mellett. Aki szeretne elmélázni, és gondolataiba merülni, rendeljen háromfogásos vacsorát. Vagy tanuljon meg rosszérzés nélkül nemet mondani, a félóránként megjelenő pincér ’parancsol-e még valamit’ kérdésére. A kávézó 1949-ben bezárja kapuit, és ötvenegy év múlva, 2000-ben nyit meg újra.

2005. november 8. Kedd este, Ferenciek tere, Centrál kávéház. A nyugatosok asztalánál ülünk. Egyébként véletlenül. És irodalomról beszélgetünk. A hely varázsa lenne? Barátnőm, Kriszta Mária Terézia kávét rendel, mert kíváncsivá tette, hogy egy egyszerű fekete, mitől lehet nemes. Belekóstol, és boldogan nyugtázza, hogy lám, egy kávé is képes hangulatba hozni. Már-már a boldog békeidőkben érzi magát. Lehet, hogy a kávéba kevert narancslikőr teszi?- mosolygok magamban. Aztán újra lelkesen örvendezik: „fenomenális” Micsoda szó! Egyszerre azon kapom magam, hogy ünnepélyesen, ugyanakkor fölszabadultan ülünk a bőrkanapén, kezünkben a forró kávéval. Felszabadultunk, mert kint felejtettük a mindennapokat, s már csak az üvegablakon át szemléljük. Ünnep van.