1. URBAN Circolombia
Most aztán cirkuszolhattok kedvetekre! Latinos vadsággal és szenvedéllyel fűszerezve jó testű artista fiúk (és persze tökéletes, áramvonalas csajok) ugrálnak a magasban, zuhannak a mélybe. Engedd, hogy magukkal rántsanak, hogy aztán felrepítsenek. Irány a Fővárosi Nagycirkusz, ahol az URBAN Circolombia társulat show műsorát nézheted meg.
Ha a különböző nyelveket egy-egy fogalomhoz kötnénk, akkor nálam ez lenne a felosztás: a német a filozófiáé, az orosz az ivásé, a spanyol a bulizásé, a francia az evésé, az angol – a focirajongáson kívül – a franciák szapulásáé, míg az olasz egyértelműen a szerelem nyelve. Így tavasz kezdetén, a hormonok ébredésével egyidőben nincs jobb választás, mint egy első hallásra ízig-vérig olasz film.
Nincsen szánalomra méltóbb az alkoholisták önmentegetésénél. A bor a vendégeknek kell, a pálinka torokfájásra. Mikor a másfél literes kiszerelést ajánlom nekik, megsértődnek: mit képzel? Hát úgy nézek én ki, mint egy alkoholista?!
Valahogy eddig mindig úgy alakult, hogy a nagy pillanatokban találkoztam a velővel valamilyen formában. Volt, hogy ettem, volt, hogy néztem, és már úgy is alakult, hogy csak hallgattam. Mostanra pedig megértem arra, hogy magam készítsem el. Vegyük csak végig a sorsdöntő momentumokat.
Pontosan emlékszem, honnan indult a szerelmünk Vincent van Gogh-gal: 17 éves voltam, amikor anya könyvespolcán rányúltam Irving Stone A napsugár fia című életrajzi regényre. Jó időben kapott el a könyv, és ez meghatározta a festészet, azon belül is az impresszionizmus, posztimpresszionizmus iránti elkötelezettségemet.
Még ugyanebben az évben a gimnáziummal meglátogattuk a holland testvériskolát, ahol a diáktársaink családjai fogadtak be minket egy hétre. Az átmeneti szüleim nem hittek a fülüknek, amikor a „Mit csináljunk a szabadnapodon?” kérdésükre az amsterdami Van Gogh múzeumra szavaztam. Reggeli közben próbáltak eltántorítani az elképzelésemtől. Felmerült lehetséges programként Madurodam, a híres makettváros, Apenheul, a majmok birodalma, vagy az 1838-ban alapított állatkert, az Artis Zoo. Még a híres vidámparkkal, Eftelinggel is bepróbálkoztak, de hajthatalan voltam. Így Saskia nagy bánatára (ő volt a cserediákom), aki irígykedett a többiekre, akik mindenféle mókás helyekre mentek, mi a nap nagy részét kultúrával töltöttük.
Féltem belekezdeni az idei farsangi fánk elkészítésébe. Eddig minden évben a nagyanyám segített. Főként a dagasztást bíztam rá, mert bár én erősebb vagyok, mégis Édesmama fáradt, reumás kezével - hála a sok évtizedes tapasztalatnak - gyönyörű hólyagos tésztát tudott gyúrni. Épp olyat, amilyet kell: nem tapadt az edény falához, és lágy volt és puha, mint mama karjának belső fele, ahova imádtam bújni. Tavaly ősszel azonban itt hagyott bennünket.
Nem szeretem a Valentin-napot. Egyrészt, mert az nem is Valentin-nap, hanem Bálint-nap, másrészt, mert erőltetett az egész. Zavar, hogy miért kell központilag kijelölni egy napot, amikor a szerelmeseknek kötelező egymást szeretni. Az év többi napján ne szeressék egymást? És mi van akkor, ha én február 14-én épp dühös akarok lenni a másikra, mert előző este megint úgy gondolta, hogy a szennyest a nappali közepén tartjuk? Az szentségtörés?
Szeretem a halat. Nyaranta a horvátoknál jólesően, de ugyanakkor enyhe szomorúsággal roppantom össze fogaim között az apró, ropogós giricéket. Farokuszonyától a feje búbjáig ízlik, de mégis mindig megvisel, hogy több pár szemet is behabzsolok. Egy pohár száraz fehérbor segít oldani a feszültséget.
A blog indulása előtti hetekben egyre intenzívebben foglalkoztatott, hogy miről szóljon az első posztom. Ötletben nem volt hiány, inkább az volt a kérdés, hogy mivel kezdjek. Elsőnek lenni mégiscsak kiváltság.
Két fiatal nő. Egy kisgyerekes, egy kutyás. Néha együtt moziznak, vagy éppen irodalmi estre mennek. Néha csak átszaladnak egymáshoz, bevágnak egy tucat muffint, vagy elkortyolnak egy jófajta bort, és lelkiznek. A kultúra mellett a másik legfontosabb közös örömforrás: a főzés. És a sütés. Vagy éppen a grillezés a tavaszillatú fák alatt barátokkal. Szeretnek enni, és a világbékéért harcolni.
Ezek vagyunk mi, Dóri és Zsuzsi. Elhatároztuk – egy fröccsözős-busongós nyárestén –, hogy egyszer lesz egy közös blogunk. Észrevettük, hogy a könyvek, a zene, a mozi és a többi lelket töltő, vagy éppen „ezt a szart nem hiszem el” lelket alázó élmények feldolgozása egy jó tál étel és egy finom ital társaságában megy csak igazán. Így jött az ötlet: főzzük meg mindazt, amit láttunk, hallottunk, olvastunk. Megesszük az irodalom, a zene, a film- és a képzőművészet színe-javát.
És miért ma indítjuk a blogot? Amellett, hogy ma van a Magyar Kultúra Napja, a mai napon született közös nagy kedvencünk, Cseh Tamás, így rá is emlékezünk, és az első bejegyzést neki ajánljuk.
